Ábrányi Emil: A pillangó halála

Szegény pillangó! Haldokolva ott űl
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

“Lám!” szól a hangya. “Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, – és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”

“Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.
“Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, – de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, – és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

“Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat…
“Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt… nos, hát mi maradt?”

“Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”

S a negyedik szól: “Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Igy szólnak sorra. – Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
– “Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.”

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelém.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!””

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve… Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.

(1878)

——————

Régebben, még tini koromban sok Ábrányi Emil verset kimásoltam egy füzetbe, nagyon szerettem őket. Gyönyörűek!!!