Ábrányi Emil: Vándormadár

A gálya reng… s a méla tengerész
Fáradt szemével a magasba néz.
Borongó, síró alkony-ég alatt
Lát fönn-repülni vándor-madarat…

„Hová, hová, bolyongó kis madár?
Utánad éj… előtted nincs határ, –
Süvölt a szél… kel a vihar legott,
Szállj árbocomra, – jer! pihenj meg ott!”

„”Jó tengerész! Én nem pihenhetek!
Vágy ragad engem és szivem beteg!
Sietnem kell az óceánon át,
Hogy megláthassak egy távol hazát!””

…Csillag kigyúl, – mint égi biztatás
Reszket felé… nincs vezetője más!
A mindenségben minden elpihent,
Csak a madár száll a magasba fent.

És ujra virrad… ujra alkonyúl…
Szigetre ér, hol üdvbe, kéjbe fúl
A földi lét s a gazdag illatár
Csábitva int: „Állj meg, szegény madár!”

„Maradj velünk!… Itt éden a világ!
Balzsam a lég s nem hervad a virág!
Feledd hazádat, – úgy is mostoha!”
– „”Hazát feledni?… Nem lehet soha!””

És száll tovább… Dús városokba tér,
Hol gondtalan pompázik a ledér,
Arany kalitban száz madár cseveg,
S a csüggedt vándort így marasztja meg:

„Bohó madár! Nem kínoz a bilincs, –
Jutalma jólét és fájdalma nincs!
Sivár honod mily boldogságot ad?
Hisz koldus és zord!” – „”Koldus és szabad!””

„Fészked leverte… kővel megdobált,
Dalod gúnyolta s gyötrelmedre vált,
Mi vonz hát hozzá, valld meg igazán?”
– „”Önző rabok ti! Az az én hazám!””

Tovább, tovább!… Vergődve, fázva bár,
Röpül tovább a bujdosó madár.
A hideg űrbe tétován tekint,
Meg-meg alél s tovább röpűl megint…!

És végre látja!… Ott a völgy, halom!
Honából reng a késő fuvalom!
Remegve, égve, mámorral tele
Omlik az édes honi földre le!

Szétnéz utólszor. Észrevétlenűl,
Elhagyva, árván egy sírdombra űl.
Ajkán, rebegve, végső dal fogan,
Leejti szárnyát s meghal… boldogan!