Igazából saját magunk vagyunk azok, akit sajnálunk ilyenkor. Fáj a hiányuk, felélednek a régi emlékek. Feltépődnek ilyenkor halottak napján a régi, elvesztésük után behegedő sebek.
Félünk a haláltól és valamiféle borzasztó, sötét valaminek tartjuk mi, nyugati emberek. Más népeknél, főként, akik természetközeli életet élnek, a halált az élet velejárójának, természetes dolognak tekintik. Ezt sokáig nem értettem, hiszen a halál elválaszt.
Én ugyanúgy, ahogy a születést, most már a halált is az élet misztériumának tekintem. Gellért Ferenc könyvei lebontottak bennem egy falat. Hálás vagyok értük.
Kislányom születésekor nem olvastam még ilyen könyveket, de akkor, azon az estén, mikor megszületett, nagyon különleges érzésem volt, amit szavakkal elmondani nem igazán tudok, de akkor értettem meg valamit, hogy születés és halál ugyanannak a folyamatnak a részei, elválaszthatatlanok, és hogy akinek néhány órával ezelőtt életet adtam, ő is megöregszik egyszer, és eltávozik az élők sorából, és ez az élet rendje. Láttam remegő kezű öreg néniként, és nagyon nagy szeretetet éreztem, és éreztem, hogy az élet milyen csodálatos, megteszek majd mindent, hogy boldog háttere, szép élete legyen, amennyire persze tőlem telik, de mégis, sokan „elpazarolják”, és úgy halnak meg, hogy nem élnek, csupán túlélnek.
A mi dolgunk, hogy jelenlegi életünkből a lehető legtöbbet hozzuk ki, ha majd ránk kerül a sor egyszer, azt mondhassuk kis utunk végén, hogy csodálatos életünk volt. Nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy könnyű volt, hanem, hogy EMBER-ként éltünk és megtettünk mindent, amit lehetett.
Szeretettel meggyújtottam ezt a mécsest, minden szeretett lélekért, élőért is, és azokért is, akik már nem élnek. ♥