Néha nem ismerek magamra. Verseket olvasok és festményeket nézegetek. Milyen érdekesen változik az ember. Régebben ezek annyira nem érdekeltek, talán az iskolai irodalmi és rajzelméleti „kényszerrabiga” miatt.
Most pedig mindkettő szépségét felfedeztem…. Néha látok olyan festményeket és olyan verseket, amik összecsengenek, így éreztem ennél a kép és versrészlet párosnál is. 🙂
*
*
László Ilona: Veled
Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.
A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.
Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.