Január eleje volt, vízkereszt napja. A hetek óta tartó konok szürkeség után hirtelen felragyogott a nap. A jégszilánkok szikrázó gyémántként csillantak fel mindenfelé, mintha vásott tündérek szórták volna őket szanaszét. A fagyos levegő egy leheletnyit megenyhült; legalábbis, úgy tetszett. Ami azonban kétségkívül valóságos volt: az út mellett magasba nyúló zselnicemeggy ágán dalolni kezdett egy cinege. Szívből fújta; csak úgy lüktetett-gurgulázott a hangja. Nem lehetett nem odafigyelni az önfeledt csivitelésére.
Az emberek, akik addig üres tekintettel a semmibe bámultak, most hirtelen felkapták a fejüket és szemeikkel a bolondos kis dalost keresték.
- Fölöslegesen komédiázol – reccsent oda egy öreg, megfakult tollú holló. – Ma talán kisütött a nap és holnap kicsit fölenged a fagy, de holnapután!… Holnapután, kis barátom megint visszatér a fagy meg a sötétség. Hosszú lesz még a tél, nekem elhiheted. Talán túl se éled.
Csak nem dőlsz be egy kis napsütésnek? Fiatal vagy még, látom; de azért ennyire nem lehetsz naiv. Csipogsz itt esztelenül, mintha az élet csupa móka meg kacagás lenne. Nevetséges vagy. Szánalmas, amit művelsz! - károgta és megvetően odébbrebbent.
A cinege egy pillanatra felé pillantott csillogó gombszemével és halkan így szólt:
- Holnapután talán újra ránk támad a fagy meg a sötétség. Meglehet. Talán túl sem élem.
De MOST ragyog a fény és a szívem tele boldogsággal és reménnyel.
Mi mást tehetnék, mint, hogy örvendjek és ezt másokkal is megosszam?…
Mást nem mondott. Csak dalolt, dalolt szívből, tovább.
A fenti csodás kis “mesét” Pápay Eszter küldte. Szívből köszönöm! 
Eszter blogján még hasonló szép történeteket találsz:
Kategória:
Címkék: 
