A szamárhajcsár felrakta a málhát a szamárra és az öszvérre, majd hajdani kezdte őket. Egy darabig szótlanul mentek, de egy idő után a szamár elkezdett elfáradni.

- Öszvér barátom – szólt a szamár -, kérlek, vedd át a terhem egy részét, mert alig bírom cipelni.

Az öszvér figyelemre sem méltatta ezeket a szavakat, hallgatagon ment tovább.

A szamár még jobban elfáradt, s megint kérlelni kezdte az öszvért:

- Csak legalább egy zsákot vegyél át tőlem, mert mindjárt összeesek!

De az öszvér erre sem szólt semmit.

Egyszer csak a szamár összeroskadt, és nem tudott megmozdulni.

A  hajcsár, nem tudva, hogy mitévő legyen, nemcsak a szamár terhét rakta át az öszvérre, hanem a tetejébe még magát a szamarat is.

Az öszvér pedig a nehéz teher alatt görnyedezve így szólt:

- Bizony, megérdemeltem ezt a szenvedést, mert ha hajlandó lettem volna kicsit könnyíteni a szamár terhén, most nem kellene az egész málhával együtt még őt is cipelnem.