Vámosi Nóra: Vándorok vagyunk

(2012. szept. 09.)

Megcsillan a napfény egy távoli hegy ormán,

Lábánál egy vándor szeli át a rónát.

Fáradt, szomjas, célját gyötrődve várja,

Poros és elkopott már Isten adta ruhája.

Lelkét mardossa csendes magánya,

Szívét sorvasztja szerelem hiánya.

Csak bolyong, küzdve keresi az utat,

Mely az élhető élet irányába mutat.

Most teste-lelke megpihen, eltelt a nap.

Aranyló pirosával jő az alkonyat.

Rózsaszín felhők kúsznak az égen,

Napsugarak csillognak a tó vizében.

Terheit, gondjait maga mögött hagyja,

Becsukott szemével tekint fel a Napra.

Kezeit imára kulcsolja, ajka megrebben,

Halk szófoszlányok hallatszanak a csendben.

Halk sóhaja az éjben ki nem mondott bánat,

Gondolatai messzi, más világban járnak.

Nem tudja még, hogy figyelik minden vágyát,

Az éj csendjében angyalok vigyázzák az álmát.

A vándor útra készen, megint új nap virrad.

Mézédes illatár, az ég alja már pirkad.

Elindul újra, hegyen-völgyön mendegél,

Ma már boldogabb, szívében él az új remény.

Nehéz az út, de ő új erővel próbálja,

Hisz bármilyen a sorsa, az csak őt szolgálja.

Már vígan szeli vitorlája a szelet,

Érzi, hogy ma még ő is boldog lehet.

Csörren a vekker, szívem nagyot dobban,

Háztetőnkön hűvös eső cseppje koppan.

A vándor alakja eltűnik a sűrű ködben,

Fénylő vitorlája távolba veszik a csöndben.

S ekkor ráeszméltem: a vándor bennem él,

Én vagyok, kit epeszt a vágy s éltet a remény.

Én vagyok, kiben ott van csüggedés és öröm,

Úgy, ahogy minden emberben ezen a Földön.

Mindannyian a világban vándorok vagyunk,

S rajtunk múlik, hogy milyen lábnyomot hagyunk.

Élj, higgy, segíts, remélj és szeress,

Életed értelmeként egy jó célt keress!

Élj őszintén, tisztán, segíts máson és magadon,

S isteni segítség fog kísérni utadon.

Legyen Veled áldás, béke, kegyelem,

Légy jó mindig, s Veled lesz a szeretet.